Van egy végtelen gazdagságú műszaki pálya, a mérnöki hivatás, amely az elmúlt évtizedekben sajnálatos módon nem tudta megtartani a presztízsét és a társadalmi tekintélyét, ennek pedig mindnyájunk boldogulása és az ország látja a kárát. Mi kell ahhoz, hogy visszanyerje, majd megőrizze hagyományos erejét a mérnöki pálya? A szerteágazó problémakört a felsőoktatási, egyetemi képzés körül kialakult helyzettel igyekszem megvilágítani, mert a kérdés joggal került az elmúlt hetekben a figyelem előterébe.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a felsőoktatás minősége nemzeti sorskérdéssé vált.

Sem Magyarország, sem a világ egyetlen országa nem létezik saját műszaki értelmiségének szerepvállalása nélkül. A hazai műszaki világ az elmúlt időszakban is számtalan jelét adta elhivatottságának.
Magyarország gazdaságának fellendítéséhez a legfőbb adottságok egyike, a mérnöki szürkeállomány ma még rendelkezésre áll. A jövő érdekében azonban a műszaki felsőoktatás mennyiségi és minőségi kívánalmainak újragondolását tartom elengedhetetlennek. Mérnökként tudom: hogy a mérnöki- és műszaki tudományok az alaptudományokkal – matematika, fizika, kémia – együtt képesek csak az elvárt innovációra.  Az alaptudományok eredményeit a mérnök alkalmazza, és mi mérnökök együtt a társadalomtudományok művelőivel együtt, közösen lehetünk  képesek az ország gazdaságát fejleszteni.

Mit tesz a mérnök? Mi a mérnöki tevékenység célja?
   
Megítélésem szerint a mérnöknek nemcsak a társadalom verbálisan megfogalmazott igényeit kell fizikai valósággá váltani, de tudásával, innovatív képességével új igényeket is kell támasztania a társadalom számára. Ezáltal járul hozzá a szűkebb vagy a tágabb környezete életszínvonalának a megteremtéséhez, és az emeléséhez.
Más szóval: a mérnöki tevékenység célja a funkcionalitás, a költségráfordítás, az esztétikum, az épített és természeti környezet védelme közötti egyensúly létrehozása..

A felsőoktatás 1990-es években végbement látványos expanziója nem járt együtt átfogó tartalmi, szervezeti megújítással. A részleges szervezeti reformok nem voltak elégségesek a felsőoktatás és a gazdasági szféra közötti kapcsolatok és a felsőoktatás innovációban betöltött szerepének az erősödéséhez. Nem ösztönözték az egész életen át tartó tanulás korszerű formáinak széles körű bevezetését.

A felsőoktatást összefüggéseiben kell vizsgálni. A felsőoktatás az oktatási lánc csúcsa, melynek alapjait az általános iskolai és a középiskolai minőségi képzéssel lehet megalapozni. Ezért is üdvözöljük a kormányzat átfogó közoktatási reformját, és a pedagógusi életpálya megalapozására való eltökéltségét.

Ez a törekvés azért is lényeges, mert a számolási készség, a matematikai és digitális kompetenciák, valamint a természettudományok megértése nélkülözhetetlen a tudásalapú társadalomban való teljes értékű részvételhez és a modern gazdaságok versenyképességéhez. Nem kielégítő a természettudományos oktatás hatékonysága. Az EU legtöbb tagállamában és nálunk is negatívak a tendenciák. Az unió magas szaktudást igénylő iparvállalatai is kongatják a vészharangot attól félve, hogy néhány éven belül súlyos munkaerőhiánnyal kell szembenézniük.
Lassan fél évszázada lesz, hogy kialakult az a gyakorlat, amely idáig vezetett, és szerintem a hazai oktatás válságának a kezdetét jelentette. Ez pedig az volt, hogy úgynevezett képesítés nélküli tanárokkal töltötték föl az általános iskolai oktatást. Ezzel leértékelődött egy értelmiségi hivatás, a tanáré, nyomában pedig csökkent az oktatás színvonala, amelyet már később képtelen volt pótolni az egyébként is egyre erőtlenedő középfokú képzés. Az építőkövek egymásra épülnek, és nem hullhat ki egyetlen elem sem a rendszerből.

Hogyan lehet iskolázott tudás nélkül reáltantárgyakat tanítani még alsó szinten is? Nehezen, vagy sehogy. Bizonytalan alapok után pedig nincs helytálló tudást adó egyetemi képzés. Az alapképzés hiányosságával gyöngül a diákok motivációja a mérnöki pálya iránt, a felsőoktatásban kényszerből indított szakokkal pedig fölhígulás indult meg. Célunk tehát csak egy lehet: a mérnökképzés följavítása, és a mérnöki pálya presztízsének „régi jogaiba” történő visszaállítása.

Itt megállnék egy mondatra: valamikor az okleveles mérnök a mérnöki pálya és hivatás védjegye volt, a legmagasabb, konvertálható tudás minőségbiztosítása. Az idők folyamán a rövidebb időtartamú főiskolai képzéssel megindult a mérnöki címek dömpingje, vagyis a mérnöki cím (és tudás) devalválódása. Emiatt is tartunk itt, ahol most. Sürgetőnek érzem, hogy ezt a kérdést tisztázzuk közös erővel, és – minden elismerést megadva az „üzemmérnöki” szintű tudásnak --, a mérnöki címet emeljük az „okleveles mérnök” rangjára. Mérnök az okleveles mérnök, aki olyan megalapozott tudással rendelkezik, amely „életfogytig” tartó tanulással, megújítható, innovatív, és képes a tudomány és a gyakorlati élet magas szempontú igényeihez alkalmazkodni, azokat kielégíteni.

Kimondom: az okleveles mérnöknek alkotó, kreatív elmének kell lennie. Az iparfejlesztés nem nélkülözheti ezt a mérnöki képességet. Az alkotó mérnök korántsem csak a jelenlegi (összeszerelési) technológiák ismerője; ő olyan megalapozott tudással rendelkezik, amely folyamatosan kiterjeszthető, megújítható. Hogy ez így lehessen, ahhoz véget kell vetni a mérnöki szakma felhígításának. Egy társadalom számára ugyanis a műszaki-természettudományos képzés az egyik legfontosabb befektetés, mégpedig megfelelő követelményszintek alapján. Nem lehet a „hozott anyaghoz” csökkenteni az egyetemek színvonalát. Nem lehet, hogy az egyetemek pótolják a középiskolában elmulasztott tudás megszerzését. Az érem másik oldalát is lássuk: az egyetemek sem lehetnek érdekeltek a gyenge képességűek képzésben tartása, pusztán az elhibázott finanszírozási rendszer miatt. Tehát ne a hallgatói létszám legyen a meghatározó az egyetemek pénzügyi finanszírozásának alapja, hanem a minőségi képzés.

Végezetül: érdemes lenne a korábban bevált humán-reál középiskolai modellhez visszatérni. Szerencsés lenne az érettségi vizsga egyszintűvé tétele, annak érdekében, hogy az érettségi valódi mérőszámot (összemérhetőséget) adjon a jelöltek tudásáról,

El kellene gondolkodni a technikusi képzés újraindításáról, hogy a szakmai középszint is biztos alapokon álljon. Ismételten be kellene vezetni a főiskolai oktatást, különválasztva az egyetemi képzéstől, annak érdekében, hogy az okleveles mérnöki képzés rangjához méltó egyetemi színvonalon történjen.

A szerző a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara elnöke