Nem jól használjuk föl a rendelkezésre álló EU-s forrásainkat, futunk a pénzünk után! Amióta csak pénzt kaphatunk az Európai Unitól, az összeurópai források fölhasználásával bajok vannak, pedig ennek korántsem kellene így lennie: az uniós pénzeknek ugyanis a nemzetgazdaságban kellene hasznosulniuk, és ez elemi érdeke mindnyájuknak, mert a gazdaságnak ez többletforrást jelent.

A 2008-ban kezdődött világgazdasági válság miatt hosszú ideje nagy teher nehezedik Magyarországra, és ez komoly lassító tényezője hazánk gazdasága újjáépítésének.  Számos politikai és gazdasági kérdésre az Európai Unió vezetése sem tudott megfelelő választ adni eddig, és emiatt állandó veszélyhelyzetben élünk, nemcsak mi, hanem az EU-tagországok többsége is. Döntő dolog az a felismerés, hogy akkor járunk jól, ha az uniós forrásokkal is jól sáfárkodunk.

Ez a felismerés nem mai keletű, de ma sokszorosan aktuálisabb, mint bármikor, hiszen Magyarország első uniós költségvetési ciklusának végén, és a második kapujában áll. Az, hogy megfelelően használjuk majd fel a 2014-2020 közötti uniós forrásokat, komoly, az eddigieknél jóval hatékonyabb előkészületekre van szükség, és azoknak a keserű tapasztalatoknak a felhasználására, amelyekre ebben a ciklusban szert tettünk.

Az ország komoly tanulópénzt fizetett ebben az unós költségvetési ciklusban. Ma már látszik, hogy az oda nem figyelés, a hanyag munka, és a késlekedés súlyos veszteségekkel járt. Valószínűleg nem tudjuk az utolsó fillérig elkölteni a pályázati pénzeket, mert késlekedtünk, rosszul dolgoztunk.  Hiányzott, illetve csak nyomaiban látszott az a patrióta gazdaságpolitika, amely nélkül az uniós támogatások racionális felhasználására, munkahelyteremtésre, és vállalkozásbarát intézményi szabályozásra esély sem igen mutatkozott -- ezek nélkül pedig nem lehet a nemzetgazdaságot felfelé ívelő pályára állítani.

Amikor 2010 nyarán az Orbán-kormány megalakult, új időszámítást javasoltam a magyar mérnöktársadalom képviseletében az uniós pénzek fölhasználására, mert mindannyian láttuk, hogy hová vezetett 2010 előtt az állami és uniós források pazarló, koncepciótlan felhasználása. Épültek a városok belső magjainak díszburkolatai, és épültek azok a beruházások, amelyek fönntartásához a későbbiekben nem maradt pénz az önkormányzatoknál. Ezek pazarló beruházásoknak bizonyultak, többnyire parciális politikai érdekeket szolgáltak, és egy-egy -- azóta feledésbe merült -- helyi politikus lobbi-erejét mutatták többnyire. 

Reméltem, hogy szemléleten végre túllépünk. Nem egészen így történt. A zavarokat többségében ugyanazok az összetevők okozzák: a projektek továbbra sincsenek megfelelően előkészítve, szembeötlő a stratégiai gondolkodás, a tervezés hiánya, és az elhúzódó projekteket sújtó változó (és többnyire követhetetlen) szabályrendszer. Olyan érzése támad az embernek, mintha szánt szándékkal magunk alatt vágnánk a fát.
Nap, mint nap látjuk, hogy a befektetői mohóság szinte helyrehozhatatlan hibákat okozott településeinken. Legyen végre első a közérdek!

         Készítsünk leltárt, hogy mivel tudnánk gyorsítani a pályázati források igénybevételét! Dobjuk ki az engedélyezési folyamatokból a hátráltató elemeket! Szüntessük meg a közbeszerzési anomáliákat, ne engedjük el a gyeplőt, amikor a külföldi közműtulajdonosok a maguk érdekeit a köz érdeke elé próbálják erőltetni. Az NFÜ legyen körültekintőbb az uniós források elköltésének mikéntjében!

Meglátásom szerint korántsem újabb, kiadásokat generáló támogatások kellenek, hanem olyanok, amelyek közvetlenül hasznosulnak, és munkát, megélhetést adnak egy-egy régió, város és kisebb település lakóinak. A beruházás ott „termeljen” eredményt, ahol az megvalósul, vagyis akár a forintosító haszon is helyben, illetve Magyarországon gyarapodjék, a külföldi befektető ne „menekítse” azt ki, legyen érdeke az országban tartani. Emellett a hazai cégeket kell versenyhelyzetbe hozni, és ahol érdemes, ott előnyben részesíteni. Itt azt a társadalompolitikai szempontot is érdemes figyelembe venni, hogy a második, és harmadik generációs munkanélküliség fölszámolására is törekednünk kell végre, mert ez a jelenség demoralizál és a fejlődés komoly gátja.

Ha például az az építőiparban tartósan megfordulna a jelenlegi termelés csökkenés –  a közösségek érdekében, az EU-s pénzek felhasználásával létrejövő beruházások által – akkor az a foglalkoztatás dinamikus bővülésével járna. Megnőne a mérnöki munka, és az összes építésüggyel összefüggő szakma iránti kereslet. Patrióta gazdaságpolitika nélkül a vidékfejlesztés sem lehetséges. A szakképzetlen társadalmi csoportokat az építőipar föllendülése visszavezetheti a munka világába, és alkalmat adhat a továbbképzésükre is. Ez utóbbi elodázhatatlan társadalmi-szociológiai feladat is egyben. Az építőiparban, a nemzetgazdaság többi ágában és az innovációban a műszaki értelmiség nélkül egy lépést sem lehet tenni. Köztudott, hogy a válságból való kilábalás egyik fontos eszköze a fejlesztési célok megfelelő előkészítése, amelyek csak jó és kellő időben elkészített és értékelt műszaki tervekkel valósíthatók meg.

És bárhogy is alakuljon ennek az uniós költségvetési ciklusnak az egyenlege, vigyázó szemünket már a következő támogatási ciklusra kell fordítani! Mert már az előkészítés és a tervezés időszakában, tehát 2013-ban eldől, hogy 2020-ban is futunk-e majd a pénzünk után, ahogy mostaninak a hajrájában tesszük ezt!

A szerző a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara elnöke

A cikk a Népszabadságban jelent meg a mai napon, 2012. 10. 29-én